Bizonyságok

Gábor

Gyerekkoromban tulajdonképpen mindenem megvolt, amire általában egy gyereknek szüksége lehet világi értelemben. Nem voltunk gazdagok, de Anyukám inkább lemondott valamiről, csak nekünk jó legyen. Apukámra nem igazán emlékszem, még 1992-ben meghalt rákban. Én akkor 9 éves voltam. Így Anyukám és később Nevelőapukám voltak a biztos pont az életemben. Barátaim nem igazán voltak, kövér srác voltam, leginkább otthon tartózkodtam és olvastam.

Középiskolás voltam, mikor Anyukám rákos lett. Megműtötték, de valami nem jól sikerült, áttétes lett. Ez nem volt egy túl jó időszak. 2002-ben a sulin keresztül kijutottam Németországba. Azon a nyáron nem sokat gondoltam haza, buli bulit követett, havonta egyszer hazatelefonáltam, és leveleztünk. Annyira megterheltem a szervezetem, hogy 30 kg-ot fogytam 3 hónap alatt. 126 kg voltam, amikor kimentem és 95 a nyár végén. Isten csodája, hogy túléltem. Amikor hazajöttem, Anyukám már nagyon rossz állapotban volt, majd decemberben meghalt.

Én akkor még nem tudtam, hogy ez a dolog lesz az, ami Istenhez vezet. Istenről se nagyon tudtam. Ezek után a világ mind jobban magával ragadott, az iskola egyre kevésbé érdekelt, egyetlen "örömem" az volt, hogy szinte minden nap ittam. Akkor már voltak barátaim, akikkel tényleg mindent megoszthattam. De ez egy idő után nem volt elég. Társaságban voltam a barátaimmal, és mégis annyira egyedül. Egyedül voltam a bűntudatommal.

Bűntudatom pedig Anyukám miatt volt. Amikor hazajöttem külföldről egy ideig törődtem Vele, de mikor már tudtam, hogy nem éli túl a betegséget, nem tudtam elfogadni, hogy meg kell halnia. Máshogy ezt nem tudtam kimutatni, csak úgy, hogy szép lassan elzártam magam Tőle. Egy dolog nagyon megmaradt bennem: kicsi, hordozható tv-nk volt, ami az Ő szobájukban volt. Én inkább kihoztam, csak ne kelljen Vele egy szobában lennem. Hallottam, ahogy sírva mondja, hogy őt senki sem szereti. Tulajdonképpen a fia nélkül kellett elmennie. Nem mondtam meg neki, hogy szeretem, mert nem is tudtam, hogyan kell szeretni. Ez elől próbáltam az ivásba és bulizásba menekülni. De nem tudtam magamnak megbocsájtani és akkor úgy gondoltam, senki sem fog nekem megbocsájtani. Aki ellen elkövettem a bűnt, már nem élt.

Azután találkoztam (most már) párommal, Annával, aki már hívő volt szinte gyerekkora óta. Megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Akkor valamiféle keleti valláshoz próbáltam vonzódni, reinkarnáció stb. Megkérdezte, hogyha ad egy könyvet, elolvasom-e. Persze, hogy elolvasom, ha ettől jobban tetszek neki! De azután visszafelé sült el a dolog! Az a könyv mélyen megérintett, hiszen pont arról szólt, ami nekem kellett. Ahogyan Dávid írja a zsoltárban, én is Isten ellen követtem el a bűnt. Komolyan elkezdtem gondolkozni, hogyha ez a könyv erről szól, akkor mit írhat a Biblia. Anna hozott nekem egyet áldozatkészen. Olvasgattam és hol közelebb voltam, hol távolabb az igazságtól. A testi emberem folyamatosan azt mondogatta: "Hogy hihetsz ilyesmiben, ugyan már a barátaid ki fognak nevetni, meg elfordulnak tőled". A másik gondolat viszont azt mondta: "Hogyha hazugság, akkor mi ez a harc bennem?" Előtte soha nem éreztem ilyen zavart, szó szerint harc folyt a lelkemért. Olyan volt, mintha egy szakadék szélén álltam volna. Lent vár Krisztus, hogy ugorjak és elkaphasson, fent pedig a világ csábítása, ami azt mondja: "Úgysem fog elkapni". Elég komoly lökés volt számomra, hogy mikor lapozgattam a Bibliát, szemembe tűnt egy igevers a Jelenések könyvéből. A 2,16 volt, ami nagyon megdöbbentett, mert Isten szólt hozzám: "Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával." Ezzel nem nagyon tudtam vitatkozni.

2004 áprilisában úgy döntöttem, ugrok. Egyszerűen szükségem volt a megbocsájtásra, beengedtem Krisztust az életembe. Amikor elfogadtam Jézus Krisztust Megváltómnak, és hogy Ő meghalt azért a bűnért is, amit én megbocsájthatatlannak gondoltam, nagyon megkönnyebbültem. Persze ez nem ment ilyen könnyen. Tudtam, hogy meg van bocsájtva, de ebből nekem ki is kellett gyógyulnom. De Isten gyógyítónak is tökéletes.

Már nem kell az iváshoz fordulnom felejtésért, mert Isten az Ő végtelen szeretetével már elfelejtette, ami történt. Megnyíltam az emberek felé és a legnagyobb változás az, hogy képes vagyok szeretni! Isten folyamatosan vezet, tanít, felelősséget helyez rám. Eszköz lettem Isten kezében, remélem, mindig az is maradok, legalábbis Isten mindig ott lesz, hogy talpra állítson, ha elbukom. Az én részem, hogy akarjam az Ő segítségét. Meglepő, de boldog vagyok attól, hogy eszköz lehetek. De ezt az eszközt meghallgatják és szeretik, mint egy gyermeket. Ezt a szeretetet nem cserélném vissza semmire korábbi életemből, hiszen akkor nem is volt életem.

Mindenképpen fontos hozzátennem, hogy ez a felismerés nem úgy történt, hogy egy reggel felkeltem és azt mondtam, hogy "De jó, meg van bocsátva!" Ez egy folyamat, egy út volt, amíg eljutottam idáig. Időre volt szükségem, hogy felismerjem Isten munkáját az életemben, és le tudjam írni illetve el tudjam mondani, mi volt, ami Jézus Krisztushoz vezetett. Ő pedig türelmes, méghozzá végtelenül. Van bocsánat a bűneinkre, ez kell, hogy legyen az én életem üzenete.

(C) Golgota Keresztény Gyülekezet - NyíregyházaINDIKÁTOR Webfejlesztő Kft.
üres